2018 05/29

Mészáros Blanka: A határokat feszegetem, de csak így van értelme!

Mikor kislánykoromban kérdezték, mi szeretnék lenni, azonnal rávágtam: ráncos komikus. Persze jót nevettek az elszólásomon, de már akkor érződött, hogy erős a kötődésem a színház felé, végül életpályámnak választottam a színművészetet, jelenleg pedig a világirodalom egyik legnehezebb női szerepére készülök. Mészáros Blanka hivatásról, családról és legújabb kitüntetéséről is nyilatkozott.

- Idén a legfiatalabbak között ítélték neked a Soós Imre-díjat. Hogy fogadtad a hírt? 
- Éppen az öltözőben készültem az esti előadásra, amikor Máté Gábor, a Katona Színház ügyvezető igazgatója hozta az értesítőt, hogy engem tüntettek ki a díjjal. Olyan kedves volt, látszott, hogy velem örül. Nagyon jól esett az elismerés, mert azt jelzi számomra, hogy amiben hiszek, amit csinálok, azt mások is elfogadják, annak van létjogosultsága. Önbizalom terén még van hova fejlődnöm, ezért különösen fontos számomra a visszajelzés.

- Kritikus vagy magaddal?
- Igen, szerintem néha túlzottan is, de azért azt is szoktam érezni, hogy mikor sikerült megugranom az általam feltett lécet. Ugyanakkor tudatosan törekszem arra, hogy a komfortzónán túl is kipróbáljam magamat. Persze könnyebb lenne az életem, ha nem akarnám állandóan feszegetni a határaimat. De akkor meg mi értelme lenne?  

- Melyik volt az a szerep, darab, vagy pillanat, amelyben a legmesszebb kerültél a komfortzónádtól? 
- Schilling Árpád Faust előadásán életemben először kellett meztelenül lépnem a közönség elé. Már a gondolat is sokkolt, hogy minek teszem ki magamat és a színésztársaimat, hiszen a meztelenségem nem csak az enyém, azt abban a pillanatban ők is kapják. Végül az összpróbán elérkezett a pillanat, hogy ledobjam a felsőmet. Életemben soha nem éreztem még magamat annyira kiszolgáltatottnak, mint akkor. Ekkor nagyon váratlan dolog történt: hirtelen összeállt bennem az egész szerep, minden apró darab, részlet, mondat a helyére került. 

- Hamarosan filmvásznon is láthat újra a közönség. Kárpáti György Guerilla című, az 1848-49-es szabadságharc idején játszódó filmjében kulcsszereped van. 
- Nagyon várom már a bemutatót. A film két testvér viszonyán és egy szerelmi háromszög történeten keresztül mutatja meg az erdő mélyén harcoló fiatal gerillák életét. Én egy gyógyító lányt alakítok – nevezzük orvostanhallgatónak – aki segít a harctéri sérülések ellátásában.

- Hogyan készültél fel erre a szerepre, hiszen speciális tudást igényel, hogy régi orvosi eszközökkel hitelesen tudjál bánni a különböző jelenetekben?
- Sok tanulmányt, szakirodalmat olvastam, orvosszakértőkkel konzultáltam. Megtanultam, hogyan kell használni a csipeszt, kivenni úgynevezett kutasszal a golyót a testből, sebet összevarrni. Sok szakkifejezést és szakszót is megismertem.  

- Mindezek mellett még részt vállalsz a Katona József Színház társadalmi felelősségvállalási küldetésében is: az ELTÁV kampány segítője vagy. Hogyan tudjátok támogatni a Heves megyei roma közösségek felzárkóztatási programját? 
- Táborokat, foglalkozásokat tartunk roma gyerekeknek, ahol a színház eszközeivel törekszünk közösségélményt adni nekik, és ráirányítani a figyelmet, hogy milyen jó új dolgokat kipróbálni, nyitni mások felé. Két éve visszük a programot, és úgy látom, hogy vannak – kívülállóknak talán csekélynek tűnő –, de véleményem szerint szép és igen meghatározó eredményeink. Úgy érzem, jó ügyért dolgozunk.

- Kiskunhalason születtél, Kunfehértón cseperedtél. Hogyan élted meg a Budapestre költözést? 
- Nehéz időszak volt a családi fészek melegéből az ismeretlen fővárosba érkezni. Senkit nem ismertem itt. Egyedül voltam. Gyors perspektívaváltás volt a horizontálisból a vertikálisba lépni, ugyanis amíg falun az utca végéről látni az egész határt, addig a városban beszűkül a tér, magad elé látsz, szinte csak magadat látod.

Fotó: Horváth Judit (az Ithaka című előadásból, a Katona József Színház szíves hozzájárulásával)

- Érződik a szavaidból, hogy számodra nagyon fontos a család.
- Ez így van. A mai napig is felemelő pillanat számomra, amikor otthon vagyok, a családdal a verandára ülünk, kortyolgatjuk a kávénkat, beszélgetünk, és csak úgy vagyunk. Sajnos mostanában kevés az ilyen pillanat. Anyukám viszont mintha arra született volna, hogy összefogja és védelmezze a családot. Kitárja fölénk szárnyait, és minden a helyére kerül, minden jó lesz. Ezeket az emlékeket egyébként igyekszem megőrizni a naplómban is.

- Dokumentálod a pillanatokat?
- Pontosan. Például, amikor nagymamáimmal beszélgetek – sajnos a nagypapáim már nem élnek –, igyekszem rögzíteni a gondolataikat, mert tovább kell adnom mindazt, amit és ahogyan gondolnak, az életbölcsességeket, a szemléletet, ahogy a világról vélekedtek. Muszáj ezeket megőrizni, mert ősi erőt és természetes energiát jelentenek napjaink rohanós, kapkodós, üvegkalitkás, épületóriásokkal határolt világában. 

- Ebben a nyüzsgésben hogyan próbálod megtalálni a mindennapok egyensúlyát?
- Amikor a világ dübörög mögöttem, le kell tudom csendesíteni magamat. Számomra erre a naplóírás ad lehetőséget. De önmagában az is fantasztikus érzés, amikor az előadás után fáradtan, boldogan, vagy éppen felzaklatva biciklire pattanok, és miközben hazakerekezem az albérletbe, érzem, ahogy a szellő az arcomat simogatja. Legtöbbször mire hazaérek, már le is tudtam tenni a nehézségeket, és a szerepből visszatérek önmagamhoz. A jóga is segít ebben, lecsendesíti a fokozott érzéseket, gondolatokat, kizökkent a mindennapokból. Az intenzív élményeket meg kell élni, de utána fel kell tudni dolgozni, és tovább kell haladni. Ezért gondolkozom azon, hogy ha lesz egy kis szünetem, elvégzek egy varrótanfolyamot. Legalább átalakíthatnám a már megunt ruháimat is. 

- Milyen otthonra vágysz itt Budapesten? 
- Napfényesre, és nagyon kényelmesre, egy pici erkéllyel vagy terasszal és egy hozzá tartozó apró kerttel, ahol néhány fánk is lenne a párommal. Szép álom.

- Gyümölcsfa vagy díszfa?
- Gyümölcsfák. Otthon is gyümölcsfáink voltak, két almafa egymásba kapaszkodva és egy meggyfa. Volt két barack is, de azok nagypapa halála után szó szerint kettéhasadtak, szerintem utána mentek. 

- A Szegedi Szabadtéri Játékokon a Rómeó és Júliával léptek a közönség elé. Lassan gondolom kezdődnek a próbák. Körvonalazódott már, hogy milyen karakterű Júliát szeretnél alakítani? 
- Színészóriásaink közül többen, akik Júliát játszották nálam idősebbek voltak: Tolnay Klári is már majdnem negyvenéves volt. Hozzájuk képest nyilván naivabb, gyermekibb Júliát fogok játszani. A világirodalom és a színháztörténet egyik legnehezebb női szerepe, mert bár nagyon fiatal, kora ellenére igen érett, nem hagyja magát sodródni az eseményekkel, amit eldönt, azt véghez is viszi. Sokkal tudatosabb, mint Rómeó. 

- Apropó, ki lesz Rómeó?
- Egy volt osztálytársam Vecsei Hasi Miklós. Kedvelem őt nagyon, szerintem jól fogunk tudni együttműködni a színpadon. 

- Van rituáléd, amivel az előadásokra készülsz? 
- Tartom magam ahhoz, hogy minden előadás előtt legalább egyszer végigmondjam a teljes szövegemet, ezzel már rá is hangolódok az előadásra. Utána mindig letusolok. Változó azonban, hogy mikor veszem fel a jelmezt, van olyan öltözet, amit hamar, van olyan, amit csak az utolsó pillanatban. A sminkkel, hajviselettel szoktam játszani, egy picit másképp fésülöm a frizurámat, máshogyan viszem fel az arcomra az árnyaltokat.  Általában zenét is hallgatok, mert az segíti a koncentrációt. Mindig van nálam citromos víz, előfordul ugyanis, hogy hirtelen nagy energiák szabadulnak fel, a víz pedig megnyugtatja, picit visszahűti az embert.  

- Milyen tárgyak, emlékek, apróságok vannak mindig veled?
- A naplóm állandóan nálam van, mert van, hogy még felvonások között is le kell írnom az érzéseimet, gondolataimat, hogy mi játszódik le bennem, és miként élem meg a külvilág hatásait. Ez azért is kell, hogy ne szűnjön meg a koncentrációm, hogy a jelenben tudjak maradni. Velem van általában egy levél a húgomtól, amit 2007-ben írt nekem, amikor Pestre költöztem. Ezt a levelet indulásom napján találtam a fogkefém mellett. A páromtól kapott karkötő is mindig rajtam van, sokszor még az előadások alatt is. Egyszerű kis bőrdarab, de számomra sokat jelent. 

 Borítókép: Nánási Pál (a Katona József Színház szíves hozzájárulásával)

« vissza az előző oldalra