2021 04/22

Györfi Anna: Introvertált ember vagyok egy exhibicionista szakmában

Finom, nőies érzékenysége természetes bájjal, teljes jelenléttel párosul a színpadon. Hiteles, ösztönös, de tudatos előadóművész, aki legszívesebben mégis inkább a mikrofon mögé bújik. A Pécsi Nemzeti Színház egyik legtöbbet szereplő művésznője a járványügyi korlátozások előtt többek között az Oliver, a Csókos asszony, az Edith és Marlene, A padlás, a Fúrnitúr, és Az úrhatnám polgár előadásokban játszott. Sokoldalúságát, a világ iránti nyitottságát jól tükrözi, hogy mindemellett még reklámfilmek készítésével, vágásával is foglalkozik. A Jégvarázs Iduna királynéjának, illetve Elena, Avalor hercegnőjének magyar hangja ugyanakkor, ha teljes feltöltődésre vágyik, lóhátra ül, vagy bebarangolja a környező természetet.

- Kivételes videósorozattal lepte meg a közönséget a Pécsi Nemzeti Színház az elmúlt hónapokban: az Örkény István Egyperces novelláiból készült kisfilm-válogatás nagy sikert aratott a virtuális térben. Hogyan jött a kezdeményezés ötlete?
- A pandémia kezdete óta törekedtünk arra, hogy ne engedjük el a közönség kezét. Bár a színház kapui bezáródtak, mögöttük továbbra is folyt a szakmai, művészi munka. Sok minden megváltozott, sok mindent nekünk is újra kellett gondolnunk, egy dolog volt biztos: ha más módon is, de folytatnunk kell. Ennek részeként született meg a videósorozat ötlete, amelyet az Örkény-jogörökösök is nagy szeretettel fogadtak, és a pandémiás helyzetre tekintettel díjmentesen rendelkezésünkre bocsátották az előadáshoz szükséges jogokat.

- A program egyik ötletgazdájaként, illetve a megvalósítás felelőseként bizonyára nagy teher hárult rád, hogy ilyen sajátos helyzetben kellett „fényre bábáskodni” az egyperceseket. Miként zajlottak az előkészületek, próbák, felvételek?
- Eleinte szokatlan volt számomra, hogy nem kapom, hanem adom a szakmai instrukciókat, de hamar magával sodort az alkotás folyamata. Tíz színészkollégával és számtalan háttértámogató munkatárssal – asszisztensek, kellékesek, fénytechnikusok – dolgoztunk együtt, profi csapatmunka volt. Minden színésztársam maga választotta ki azt a novellát, amelyet a leginkább közelállónak érzett magához. A próbák online formában történtek, ekkor döntöttünk a szükséges kellékekről, jelmezekről, beállításokról, megvilágításokról is. Előre kidolgoztunk minden részletet, mire az élő videófelvételre került a sor, minden készen állt. Arató Ármin kollégám közreműködésével profi felvételek születtek, örömömre szolgált, hogy az utómunkálatokba, így a filmvágásba magam is besegíthettem. A kész videók megtalálhatóak a színház hivatalos oldalain.

Fotó: Fabinyi-Priskin Annamária

- Az utómunkákba való részvételed nem meglepő, hiszen a színház PR filmjeit, illetve a bemutatók promóciós képanyagait szintén te szoktad vágni, szerkeszteni. Színművésznőként ez nem mindennapi vállalás. Hogyan vette kezdetét ez a fajta „utazás”?
- Éreztem magamban a kíváncsiságot, lelkesedést, hogy kipróbáljam magam e téren is. Úgy gondoltam, meg tudom ragadni a lényeget abból, amit a kamera lát, és reméltem, hogy jó érzékkel vissza is tudom adni. Önszorgalomból, saját erőből tanulni kezdtem ezt a mesterséget, majd amikor úgy éreztem, hogy már próbára tehetem magam, gondoltam, hogy a színház is kamatoztasson ebből, így a vezetőség támogatásával elkészítettem az első promóciós filmeket. A kezdeti próbálkozások után – A Dzsungel könyve, János Vitéz – pedig sorba jött a többi előadás reklámfilmje is, a 39 lépcsőfok, a 12 dühös ember. Sokat tanultam, hogy egyre jobb lehessek, a fejlődés pedig a visszajelzések szerint jól látható.

- A művészi véna erősen jelen van a családotokban, húgod például az előbb említett Örkény-sorozat egyik kisfilmjének a grafikai illusztrációját készítette el.
- Igen, Györfi Angéla Fanni húgom – aki képzőművészeti irányban indult a pályaválasztás során – segítette munkánkat a vizuális megjelenítéssel. Másik húgom, Laura pedig maga is szinkronszínész. Úgy gondolom, hogy a művészi vonalat édesapám oldaláról hoztuk, aki annak idején a Debreceni Egyetemen diákszínjátszókört tartott. Ő maga ugyan nem lépett művészi pályára, de úgy tűnik, az ez iránti érzékenységet, nyitottságot mi vittük, visszük tovább.

- Korán kiválasztott a színészi hivatás, mindössze hat éves voltál, amikor először színpadra léptél. Miként élted meg kislányként, hogy belecsöppentél egy szikrázóan csillogó, mégis nagyon embert próbáló közegbe?
- Igazi varázslat volt, izgalmas, felfedezésre váró világ. Szép, a mai napig tartó barátságok születtek ekkor, hiszen főként olyan darabokban játszottam – A muzsika hangja, Valahol Európában – ahol sok velem hasonló korú gyerek volt a többi szereplő. Idővel a részemmé vált a színház, magától értetődő volt, hogy ezt az utat kell járnom. Soha nem is gondolkoztam más hivatáson. Ebben a miliőben nőttem fel, és úgy hiszem, a színpadi jelenlétem, kisugárzásom ebből adódóan természetes. Lámpalázam sem szokott lenni az előadásokon. Érdekes módon inkább csak akkor izgulok, amikor valamelyik családtagom is a nézők között ül, akkor mindig szaporábban ver a szívem.

Fotó: Fabinyi-Priskin Annamária

- A muzsika hangját gyermekként a Budapesti Operettszínházban, később pedig már felnőttként a Pécsi Nemzeti Színházban játszottad. Milyen érzés többször találkozni egy darabbal, szereppel?
- Mindig izgalmas élmény, A muzsika hangjára ez különösen igaz, hiszen az évek alatt, ahogy cseperedtem, egymás után nőttem bele az egyre nagyobb lányok szerepébe, mondhatni, végigjátszottam az orgonasíp teljes skáláját. Amikor a sorban a harmadik kislány szerepét kaptam meg, a legfiatalabbat már a kishúgom, Laura játszotta. Nehézséget később csak az okozott, amikor Pécsen a mostohaanya szerepét kellett magamra ölteni, aki nem feltétlenül pozitív karakter. Előtte mindig a bolondozós, mókázós részében éltem a darabnak, a Dó-Ré-Mi dallamok könnyed világa táplálódott belém, nehezen szoktam hozzá, hogy az ellenpont legyek.

- Említetted, hogy természetes folyamata volt az életednek a színésszé válás, mégis többször nyilatkoztad, lelkileg nem neked való pálya. Nem ellentmondás ez?
- Ahogy mondani szoktam, introvertált személyiség vagyok egy exhibicionista, magamutogató pályán. Érzékeny, gátlásos vagyok – a magánéletben is egyébként – a színpadon pedig le kell vetkőzni a gátlásokat. Ezt a kettősséget mindig is éreztem, és a mai napig küzdök vele. Úgy hiszem, hogy e téren jól haladok. Ez annak is köszönhető, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban nagyon sok darabban, stílusban ki tudtam már eddig is próbálni magam. A naiva mellett karakteresebb szerepek is megtaláltak, ami persze kimozdított a komfortzónámból, de ugyanakkor segített, hogy rugalmasabb, változékonyabb legyek.

- Az introvertáltságodra vezethető vajon vissza, hogy habár a művész pályád túlnyomó részét színpadot töltöd, ahogy mondod, sokkal biztosabb talajon mozogsz a szinkronizálás terén?
- Úgy gondolom, igen, hiszen a szinkronizáláskor nem kell magamat mutogatnom, elég a hangomat adni. Ugyanakkor ennél sokkal többről van szó, azért is a szenvedélyem, mert óriási fegyelmet, pontosságot és rugalmasságot követel, kemény edzésben tartja az elmét. Azonnal kell reagálni, lekövetni a szinkronizálandó színész szájmozgását, stílusát, mimikáját, és még ezer más dologra is figyelni kell.

Fotó: Mihály László

- Szívek szállodája, Született feleségek, Aki bújt, Elrabolva, csak néhány film, illetve sorozat, amelynek egyes szereplőihez te kölcsönöztél magyar hangot. A példáknál maradva is igen figyelemreméltó, hogy hányféleképpen tudsz megszólalni, de a mesék esetében, például a Jégvarázs Iduna királynéjaként mintha a hangodat is átszőtte volna valami varázslat.
- Elég széles skálán tudom használni a hangomat, de az én forrásaim is végesek. Nincs több ezer féle hangszínem, de vannak különböző technikáim. Például amikor a Jégvarázsban Anna és Elza édesanyjaként szólaltam meg, igyekeztem belecsempészni a beszédhangomba egy kis énekhangot is, ettől lágyabbá, dallamosabbá, szinte ringatóvá vált.

- Bizonyára, ha civilként gyerekekkel találkozol, nem úszod meg, hogy ne idézd meg a Jégvarázs, vagy az Elena, Avalor hercegnője néhány pillanatát.
- Ez pontosan így van, általában addig nem engednek el, amíg nem énekelek a Jégvarázsból néhány dalt, vagy nem beszélek úgy pár percig, mint Elena. Tüneményes a gyerekek kíváncsisága, ragaszkodása, képzelőereje. Igazán hálás közönség. Barátaim és kollégáim, Stubendek Katalin és Bókai Zoltán kislánya, Boróka például egy időben csak úgy tudott elaludni, ha lejátszották neki a Jégvarázs altatóját. El tudom képzelni, hogy a szülők mennyire örültek, hogy minden este az én hangom szólalt meg a gyerekszobában. Egy szintén ismerős kislány egy alkalommal pedig így búcsúzott, jót beszélgettünk Anna, de legközelebb az Elenás ruhádban gyere. A kis fejében úgy állt össze a kép, hogy én egyszer ilyen prózai, hétköznapi ruhában, egyszer pedig Elena hercegnős ruhában közlekedek.

- A Pécsi Nemzeti Színház legtöbbet játszó színészeként, hogyan élted meg, hogy egy évvel ezelőtt bezáródtak a színház kapui?
- Hiszem, hogy minden helyzetben tudunk valamiből energiát meríteni, ezeket a forrásokat kell felfedezni, és tudatosan használni. A pandémia előtti időszakban gyakran megesett, hogy több előadásom volt egy hónapban, mint amennyi nap. Sokszor dupláztam, olykor tripláztam is, ez pedig egy idő után szellemileg és lelkileg egyaránt próbára tett. Nem könnyű este hét óra előtt lesminkelni egy előadás után úgy, hogy tudod, szinte azonnal újra színpadra kell lépni egy egészen más darabban, szerepben. Megszületett bennem az elhatározás, hogy visszaveszek a tempóból, majd ezt megbeszéltem a színházigazgatónkkal. Nagyon készséges és megértő volt. Másnap pedig a vírushelyzet fokozódása miatt bejelentették a korlátozásokat, és leállt az élet. Egyik végletből a másikba estem, mint ahogyan a legtöbbünk. Új egyensúlyt kellett találni. A színházi munka – ahogy említettem – más mederben és intenzitással, de folytatódott. Fontos volt számunkra, hogy ebben a helyzetben is megtaláljuk a közönséghez vezető utat. Nehéz volt az átállás, de elhatároztam, ha már így alakult, kihozom a helyzetből, amit tudok. Fejlesztem, képzem magam, és időt szakítok az addig mindig háttérbe szorított dolgokra. Ami azonban mindennél fontosabb volt számomra, hogy átmenetileg visszaköltözve Budapestre újra sokat lehettem, lehetek együtt a családommal. Öten vagyunk testvérek, erős a szövetség közöttük.

- Mindezek mellett pedig törekszel „őrizni a lángot” is, hivatalos Facebook oldaladon rendszeresen jelentkezel különböző, zenei, színházi és más kulturális témákkal, érdekességekkel. Tavaly egy YouTube-os gasztrosorozatot is útnak indítottatok Stubendek Katalin kolléganőddel, barátnőddel. Lesz folytatás?
- Sok kedvező visszajelzést kaptunk, nem kizárt, hogy folytatjuk Katival. Amióta barátságba keveredtünk, szeretünk együtt hódolni a kulináris élvezeteknek, beülni egy csajos kávézásra, vagy egy jót hamburgerezni. A korlátozások óta sajnos erre nincs lehetőség, de – és ekkor jött az ötlet – az élményt behozhatjuk a saját otthonunkba, és ezzel talán másoknak is ötletet, kedvet adhatunk egy kis konyhai kreatívkodásra. Gyors, könnyen elkészíthető, ámde igazi ínyencségek receptjét osztottuk meg az ünnepek előtt, a sütőtökös latte, a mézeskalács likőr és a pezsgős tiramisu-pohárkrém egyébként szerintem a hétköznapi kényeztetésbe is belefér.

- Ha pedig kirándulás, a teljesítménytúrák, vagy a csendes szemlélődés híve vagy?
- Inkább az utóbbi. Nagyon szeretek kirándulni, jelen lenni a természetben, megfigyelni a körülöttem lévő élővilágot. Mecsek, Orfű, Malomvölgyi-tó, talán ezek a legkedvesebb helyeim, de amióta az időm zömét Pécs helyett Budapesten töltöm, elkezdtem felfedezni az itt fellelhető természeti helyeket is. Ugyanakkor újra tudok hódolni gyermekkori szenvedélyemnek is, a lovaglásnak. Ahhoz az élményhez számomra semmi más nem fogható, olyankor teljesen megszűnik a külvilág, lenullázódik minden gondolatom, csak a ló és én vagyok. Érzem az összehangolódást, az együttműködést, a kölcsönös bizalmat. Van egy régi rituálém, amellyel felkészülök a lovaglásra, még mielőtt felülök, csutakolás, vagy szerzámozás közben eldúdolok egy egyszerűbb népdalt lágy, visszafogott hangon. Ilyenkor érezhetően megváltozik a ló viselkedése – többeknél próbáltam, kivétel nélkül működött – felhagy minden más tevékenységgel, figyelni kezd, megnyugszik, átadja magát a pillanatnak. Ez nagyban segíti az összehangolódást, mélyíti a kapcsolatot. Meggyőződésem, hogy ilyenkor ősi csatornák nyílnak meg állat és ember, egymás nyelvét egyébként nem beszélő élőlények között. Mi, ha nem ez a zene igazi ereje?

Györfi Anna, színművész
Györfi Anna zenei általános iskolába járt, majd a Városmajori Gimnázium ének-zene szakán folytatta tanulmányait. 2000-ben felvételt nyert az Angelica Leánykarba, amelynek tíz évig volt a tagja. A kórus nemzetközi szinten is elismert, több más díj mellett első helyezést értek el a 2004-es Athéni kórusolimpián. Hat évig zongorázott, két évig járt ütő tanszakra. 1993 óta szinkronizál. Gyermekkorában lehetősége nyílt a fővárosi színházak deszkáin elkezdeni pályáját (Budapesti Operettszínház, Madách Színház, Erkel színház, Magyar Állami Operaház), 2007-ben elvégezte a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Musical Stúdióját. 2009-ben a nagy sikerű Made in Hungária című filmben kapott szerepet. 2004 óta a progresszív szimfonikus jazz-rockot játszó Fugato Orchestra énekesnője. 2008-ban lett a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja.

« vissza az előző oldalra

Hírek


Interjúk


Eseménynaptár